"Csak a MOST létezik"

"Van a csoda…

A csoda, amihez elég egy pillanat.
Ami nem látványos, nem hegyeket mozgató, de benned, neked a legnagyobb.
Amikor híd épül láthatatlan "anyagból",
amikor lelkek szárnyra kapnak és valahol fent, valami csodatájon találkoznak.
Amikor pillanatokból Élet épül, amikor a hétköznapok ünnepnapokká válnak.
Amikor könnyes a szemed, mert annyira szép, mert szomorúan szép.
Amikor a nem látott mosolyt is látod, amikor ez a mosoly elvarázsol.
Amikor nincs lent és fent, amikor nincs "lehet", "nem lehet".
Mert nem ez számít, hanem csak az, hogy meg kell élned, amit kaptál. Semmi többet, semmi mást… csak elfogadni, élni, megélni.

A csodát." (Csitáry-Hock Tamás)

Hát ezt élem az utóbbi időben, ezt a Csodát. Bár az elején azt hittem, a lehető legrosszabbkor jött, nem állok készen. Még nem. 

És mégis... Gábor akkor és ott toppant be az életembe, ahol kellett. 

S az első pillanattól kezdve tudtam, Ő annál sokkal több és értékesebb, mint hogy vele felejtsem a múltat, az akkori jelenemet. Biztosnak kellett lennem magamban.

Várt. Kivárt, türelmesen. Rengeteget beszélgettünk, nagyokat sétáltunk, nevettünk. Ráérzett minden rezdülésemre már a kezdetek kezdetén is. Meghallgatott, megértett, támogatott, mellettem volt.

Az elmúlt néhány hetet úgy éltem meg, mintha hosszú hónapok teltek volna el. Oly rövid idő alatt annyi mindent éltünk meg együtt, s hogy mi vár még ránk, az csak rajtunk múlik.

Hálás vagyok, végtelenül hálás, hogy Ő itt van a maga valójában. Hogy adhatok és kapok. Elmondani nem tudom, mennyit tanultam ez idő alatt Tőle (is). Vele valahogy minden más. Egy olyan minőség, amiről még csak nem is álmodtam... S ahogy Ő szokta mondani, ha itt és most vége lenne, akkor is végtelenül boldog lennék, hogy ezt megélhettem. Vele. Általa. Mellette. 

Hogy mit hoz a jövő?! Ki tudja. Azt tudom, hogy MOST mi van. És szeretem ezt a most-ot...

Persze ez így annyira egyszerűen hangzik, de volt itt bőven belső harc is. S ahogy írtam korábban, kerestem azt a technikát, amivel lelkileg rendbe teszem magam. Megtaláljam a lelki békém, szeressem önmagam, zárjam le a múltam és találjam meg az új Utam. 

De ott volt a háttérben a gyász. Lassan 9 éve, hogy elment a Bátyám, de belül ebbe még mindig nem törődtem bele. Önvád, kérdések, miértek sora. Miért épp Ő, miért épp akkor és ott, miért úgy?!

S most azt hiszem, újabb lépést tettem az elengedés felé. Iszonyatos pofon és sokk volt, de megértettem, hogy nem tehettem semmit. És most sem tehetek mást, mint elfogadom és elengedem - és nem csak magamért, hanem érte is. Ennek valamiért így kellett lennie.

Többször szembe jött velem, hogy 2016 a nagy lezárások, tisztulások és újrakezdések éve. Nálam valóban az és nem csak azért, mert mások azt írták.

Rengeteg dolgot megéltem, döntéseket hoztam, lépéseket tettem, fejlődtem. És bár volt benne szenvedés bőven - s még biztosan lesz is, hisz még mindig van lezárásra váró történet -, egyetlen pillanatát sem bánom. 

Így lettem azzá, aki most vagyok és csak rajtam múlik, hogy alakítom tovább.

„Csak a MOST létezik.

Csak abban szabad élni, abban hinni, arra figyelni.

Hiszen a jövőt nem ígérhetjük.

De csak egy ok miatt.

Mert törékenyek vagyunk.

Mert emberek vagyunk és halandók.

Ezért csak a MOST lehet a miénk.”

(Csitáry-Hock Tamás)

Energiák

Az elmúlt időszakban rengeteget dolgoztam magamon. Kerestem újabb és újabb módszereket, hogy kihúzzam magam a trutyiból, szeressem magam, találjam meg a boldogságot önmagamban. Ne vetítsem ki, ne keressem másban. Ne akarjak mindenkit megmenteni, helyes útra terelni, óvni, védeni, hisz mindenki a saját életének a kovácsa. Így hát én is a sajátomé. Lépni kell(ett) hát önmagam felé.
Így jutottam el a theta healing-ig, majd az eft-ig, s végül a családállításig. Más más technika, de talán az közös, hogy energiákkal dolgozik mindegyik és érzésekre támaszkodik. Arra a bizonyos belső hangra, amit csak akkor hallunk, ha elcsitulunk és kizárjuk a zajokat. Javítsatok ki, ha rosszol fogom ezt meg...
Mintha lépcsőfokok lettek volna, a gyógyulásom lépcsőfokai.
Messze nincs még vége és persze most is több szálon zajlanak az események az életemben. Tanulok elengedni, mellette befogadni. És ez a befogadás most a legédesebb az egészben. Valahogy hirtelen olyan természetes.
Rég éreztem már azt - vagy tán még soha -, hogy ennyire jó helyen vagyok, jó időben, jó emberekkel a közvetlen környezetemben. Ahogy támogatom magam, úgy támogat az Élet/Sors vagy nevezzük bárminek. Ahogy rátalálok egy egy cikkre, könyvre, belecsöppenek beszélgetésbe, előadásba, belebotlok (vagy ők belém) emberekbe, minden a legjobb időben jön most.

Végtelen hála és szeretet van bennem, amihez csatlakozik egy megnyugvás és nem hagyom magam most kibillenteni.
Biztonságban érzem a testem és a lelkem is. S bár most is több, mint jó, de van még feljebb, érzem! 😊

2013. november 9. - avagy Barátok, Hála, Szeretet csupanagybetűvel

2013. november 9. Tájékozódási verseny, Lainzer Tiergarten

Ez az a nap, ami mindig emlékezetes marad nekem és egy sorsfordító dátum az életemben.
Néhány embert már ismertem ugyan, de ekkor csatlakoztunk be Zolival egy nagyobb baráti társaságba és maradtunk is, talán aktív szereplői neki.

Eltelt 3 év és nem tudok elég hálás lenni ennek a kis közösségnek. Rengeteg (leg)élmény, emlék - könnyekkel és mosolyokkal - kapcsolódik hozzájuk.
Hol kis könnyed, hol határokat feszegető túrák, síelések, közös futások/futóversenyek, frizbi, korizás, nyaralás, bowling - és billiárd partyk, grillezések, szülinapok.
Apropó, szülinap... Ugyan az picit már arrébb volt, de életem legszebb és legmeglepőbb szülinapja volt az a bizonyos 30. Ma jutott ez is eszembe...
Na meg az olasz nyaralás, aztán az első tengerpart, a frizbi verseny, és és és ... leg- leg- leg-.

Ugyan a 3 év alatt rengeteget alakultunk: változtak prioritások, alakultak kapcsolatok, mások megszűntek. Egy dolog azt gondolom mégis megmaradt: itt vagyunk egymásnak. Még ha picit más minőségben is, ha picit távolabb is egymástól, még ha nem is vagyunk napi kapcsolatban. Van, hogy csak gondolatban, de mégis mindig ott, amikor kell - legalábbis úgy érzem.
Ez az, ami felbecsülhetetlen!
Tényleg a második Családom vagytok!

Ki sem tudom szavakkal fejezni, mi van most bennem. Egyszerűen hála, szeretet, boldogság járja át a szívem és ezt Nektek köszönhetem kedves Bécsi Brancs! :)

Az Úton

"A megbocsátás nem azt jelenti, hogy megvonjuk a vállunkat és megyünk tovább. A megbocsátás egy hosszú folyamat eredménye, annak a lelkiállapotnak az elérése, amikor képesek vagyunk elengedni a haragot, a veszteséget, amikor nemhogy nem rosszat, de minden jót kívánunk annak, aki megbántott, amikor bizalommal tekintünk a jövőbe. Amikor elcsitulnak a rossz rezgések, és a múlt tényleg nem húz le többé."

És ezzel szép lassan a helyére kerül minden, óvatosan belopóznak a hétköznapokba a pozitív dolgok.
Most valahogy minden nekem és nem ellenem dolgozik. Apró pici boldogságmorzsák ezek, amik bearanyozzák a napjaimat és visszatér velük az örök mosolygó és életvidám Anna, akit annyira nagyon szeretek.

Hiszem, hogy minden okkal történik (ezt már párszor leírtam), s ezek a történések engem is cselekvésre késztetnek. Most még lassú, apró pici lépéseknek tűnnek ezek, de előre visznek, érzem. :) 

Van, amit már rég meg kellett volna tennem/lépnem, de most érett meg bennem a napokban. Ez kellett ahhoz, hogy egy újabb lépéssel egy új fejezetet nyissak.

Még nem látom a teljes utat, de nem is arra koncentrálok egyelőre. Mindig csak a következő lépésre.

És szerencsére mindig vannak kísérők az Úton és ezért hálás vagyok! Nagyon! Hogy ki meddig és milyen minőségben marad, azt pedig majd az idő eldönti...

Köszönöm!

Búcsúest

Az elmúlt napokban borzasztóan rosszul aludtam, sok dolog kavarog bennem, többek között az is, hogy eddig adtam magamnak időt, hogy pihenjek, töltődjek, s most eljött az ideje, hogy tényleg kitaláljam, merre tovább. És egyre többször felmerül bennem a gondolat, hogy lehet itt kellene hagynom Bécset egy időre. De félek, csak menekülés lenne. Menekülés önmagam és emlékek elől. Fel-feljönnek egy évvel ezelőtti emlékképek és látom, mennyit változott azóta körülöttem minden, s alakult át, szűnt meg valami, ami akkor és ott maga volt a csoda. És ez ott belül még fáj, akár beismerem magamnak, akár nem... Szerettem az akkori énem, az akkori Annát.

Tegnap már kezdtem érezni, hogy sürgősen tennem kell valamit a kialvatlanságom ellen, mert ez a testi - pszichikai  kimerültség nem fog jóra vezetni. Figyelmetlen és dekoncentrált voltam, csaknem ön - és közveszélyes. Mára aztán sikerült valamennyit visszapótolnom az alváshiányból.

Ma délelőtt elkezdtem újranézni az egyik kedvenc filmemet. Nagyon szeretem A ház a tónál-t. Mindig meglátok/hallok benne valamit, amit addig nem. Mindig kiragadok belőle valamit. Ma is :)

Az egyik ilyen, amin érdemes azért elgondolkodni:

"A sarkon túl mindig jön valami jobb. Talán ezt kellene tenni, megvárni a sarkon túl közeledő jobbat. De ha az ember nem vigyáz, egész életében csak várni fog."

Sosem értettem ezt az időeltolást a filmben és ma rájöttem erre is. De legalábbis megmagyaráztam magamnak. Türelemre int, hogy nem szabad sürgetni az időt.
Mindennek eljön az ideje, még ha a hétköznapokban nehéz is ezt kivárni...

No, de ami a címet illeti, hisz ez a fő téma.

A lakótársam elköltözik. Újabb szakasz zárul le az életemben. És ma estére megígértem, hogy készítek valami fincsi vacsit. Így aztán bevásárlás után tüsténkedtem és Tündérkedtem a konyhában, sietve, hogy a tegnapról mára elhalasztott futásom beleférjen még.
Holnapra van egy meghívásom, így összekötve a kellemest a hasznossal, csináltam pár desszert golyót is (az egyik köleses zserbógolyó, a másik banános zabgolyó). A menü pedig sárgarépás-gyömbéres sütőtökkrémleves, "osztrákos/wienerisch" krumplisaláta madársalátával, sült zöldségekkel és sajttal :) Nyammnyamm.

Az utóbbi időben elég sokat beszélgettünk Noncsival. Az elején azért voltak fenntartásaim vele kapcsolatban, mert elég zárkózottnak tűnt és néha az agyamra ment az aggodalmaskodásával, de ez szép lassan megváltozott és az utóbbi hónapokban már elég sokat beszélgettünk és megszoktuk egymás hülyeségeit - legalábbis remélem, hogy ő is az enyémeket. :D Az elmúlt 9 évben volt pár lakótársam - csak én vagyok itt "örök" darab - és örültem az elmúlt bő 1 évnek, hogy így alakult, na. Sajnálom, hogy elmegy és nem csak azért, mert ez az új lakótárskeresés egy elég nyűgös téma. Pedig pár hete még arról is azt gondoltam, mennyire egyszerűen megoldja az élet. Aztán mégis máshogy alakultak emberi kapcsolatok körülöttem...
Noncsi, hát innen is kívánom, hogy találd meg az Utad, higgy magadban és éld úgy az Életed, ahogy Neked a legjobb! :)

Hát így van ez. Ez az év tényleg a lezárások és a megújulás időszaka. És a maga fájdalmaival, tanulságaival, felismeréseivel úgy szép, ahogy van. Ezt érzem most.

A feladat: szeretni önmagam

Nem is tudom hol kezdjem. Kavarognak bennem az érzések és a gondolatok, mint az elmúlt 2 hónapban szinte folyamatosan...

Az utóbbi hetek - mióta nem dolgozok - arról szóltak, hogy megtanuljak ismét egyedül lenni úgy, hogy ne legyek magányos. Ne másokon akarjak segíteni, másoknak megfelelni, csak és kizárólag magamon és magamnak, azt szem előtt tartva, Nekem mi a jó. Ne másoktól várjam a szeretetet, kapaszkodjak minden áron emberekbe, önmagamat feladva, bántva és megalázva. Szeretni kell, de mindenek előtt önmagam, a hibáimmal, de a pozitív tulajdonságaimmal együtt is. Magamban lássam meg a csodát és ne mástól várjam a visszajelzést és a megerősítést. Tudatosan figyeltem (és figyelem) a bennem zajló folyamatokat, hihetetlen mélységeket és magasságokat megélve.
Le kellett zárnom a múltat, el kellett engednem embereket és át kellett értékelnem kapcsolatokat. Határokat szabni, védeni magam, nemet mondani akkor is, ha meghalok, belepusztulok belül.
Nagytakarítás a javából, hogy mindaz, ami nem engem szolgál, azt engedjem el, menjen a maga fájdalmával, de hálával és szeretettel megpakolva, hisz minden és mindenki tanít valamire.

Rengeteget segít a mozgás, a természetjárás, de a futás igazán. És mindig rájövök, hogy az a legnagyobb tanítóm és támogatóm. Még ha néha magamra is kell kényszerítenem a futócipőt. Ez az, amiben nem tudok csalódni, hisz mindig meghozza a várt eredményt, az érzést, hogy ismét tettem magamért, testileg, lelkileg.

Új energiák tombolnak bennem, új kihívások várnak és érzem, megéri dolgozni. Folyamatosan valósítom meg az álmaimat. Ez is egy bakancslista, ha úgy tetszik, csak kicsit másképp. Hallgatok a vágyaimra, a belső hangra, azt teszem, ami hív. Ha egyedül, hát egyedül.
Néha a fizikai határaimat feszegetve, adrenalinnal megspékelve elérni a "hegycsúcsot", néha a gondolatokba elmélyülve, relaxálva megtalálni a nyugalmat, a lelki békét. Ez így baromi egyszerűnek hat leírva, de a szakadékból kell sokszor feljutni a csúcsra. És mindig van feljebb, mindig van egy magasabb csúcs, amiért érdemes küzdeni és szenvedni, amire érdemes feljutni. Nem is a kilátásért, hisz az út, ami igazán boldoggá tesz, nem a végcél elérése, még ha az is lebeg a szemünk előtt. Csak akkor tudjuk értékelni a magasságot, ha voltunk a mélyben. :)

Vágyom a boldogságot és meg is dolgozom érte, úgy érzem. Még ha ez mások számára nem is olyan látványos, de nem is ezen van a hansúly, hisz magamért teszem. Ezek az én apró lépéseim, amit senki nem vehet el tőlem!

Hálás a szívem és szeretettel teli. Azok felé is, akik épp az akadályokat gördítik az utamba, hisz ez az igazi kihívás, ezeken átverekedni magam. És ebből én győztesen kerülök ki, ebben egész biztos vagyok :)

Szabadság

Lépések

Természet, erő, nyugalom

Egy fejezet lezárult ...

Mintha tegnap jöttem volna ki Bécsbe. Minden olyan nagynak tűnt, hihetetlennek és megfoghatatlannak. Emlékszem az első napra, amikor 23 évesen állásinterjúra jöttem, aztán a próba hetemre, majd a kiköltözésemre, amikor Bécs lett a második otthonom. :) Ahonnan mindig Haza megyek és ahova mindig Haza jövök!

Az első bécsi lépések óta pedig eltelt 9 év. El sem hiszem! Ma volt az utolsó munkanapom ott, ahol anno lehetőséget kaptam. Lehetőséget dolgozni, élni, nyelvet tanulni, fejlődni és felnőni, úgy igazán a nagybetűs Életre.

Amikor ma felhívott az Anyukám, boldogan mondtam neki, hogy igen, nekivágok az utolsó napnak. Csak ezután, készülődés közben tudatosult bennem, hogy tényleg ez lesz az utolsó napom. Az utolsó, amikor így és ebben a formában teszem meg az utat. Amikor kézfogás után, pici szomorúsággal, ugyanakkor izgalommal és várakozással a szívemben, utoljára lépek ki azon a bizonyos ajtón.

Vegyes érzések vannak bennem. Mosolyog a szám, de könnyes a szemem.
Évek óta terveztem ezt a lépést, de valahogy mégsem mertem megtenni. Féltem. És hát félek most is. Ugyanakkor pedig boldog vagyok, hálás, felszabadult, hisz vár valami más, valami új.

Az utóbbi hetekben, hónapokban az Életem minden területén változások történtek. Volt, amikor picit (vagy nagyon) bele is haltam. Ugyanakkor nem bánom, mert tudom, hogy ez mind kellett ahhoz, hogy eljussak ide. Meghozzak egy döntést. Egy döntést, ami életem eddigi egyik legnehezebb, de legjobb döntése volt. Félre tettem elvárásokat, nyomást, egyszerűen csak a szívemre hallgattam.

Nehéz volt, hiszen ebben a 9 évben a szívemhez nőttek a munkaadóim. Annak ellenére, hogy persze ez a kapcsolat sem volt felhőtlen. De mindig tisztelettel kezeltük egymást, mérhetetlen empátia, szeretet és kedvesség volt bennük irányomba. Támogattak, hittek és bíztak bennem. Ott voltak Életem legnehezebb időszakában is mellettem. Én pedig örökké hálás leszek nekik és soha rosszabb főnökeim ne legyenek, ezt kívánom!

Bécs nagyon sokat adott nekem. Kaptam egy 2. családot, majd egy 3.at is a Barátaimmal!

Hogyan tovább? Még nem tudom. Maradjak vagy menjek?! S ha megyek hova, merre?! Majd az idő eldönti. Egyelőre vannak kisebb feladatok, amiket meg kell oldani az elkövetkező időszakban. Utána ráérek ezen gondolkodni.

Örömkönnyek közepette, köszönöm Nektek, kedves Családom, Rokonok, Barátok, átutazók és itt maradók, akik végigkísértetek ezen az Úton és kísértek tovább! Köszönöm! Hálával ölelem mindannyitokat!

Végezetül pedig a legkedvesebb képem. A kisfiú nagy kamasszá érett, csak rajtam nem fognak az évek. Ugye?! :P

Elengedés

Időnként születnek olyan bejegyzéseim, amik aztán nem kerülnek nyilvánosságra, mert túl személyesre, túl mélyre sikerülnek. Sokkal inkább csak magamnak szólnak.
Ha ezt olvasod, akkor ez nem olyan ;-)

Örökkévalóságnak tűnő heteken vagyok túl. Telis tele a lelkem viharaival, hullám hegyekkel és völgyekkel. Örömmel, bánattal, mosollyal, könnyekkel, haraggal, hálával, szeretettel, fájdalommal, megbocsátással, elengedéssel, ragaszkodással, félelemmel, felismeréssel.
Az utolsó megjelent szösszenetem egy csodáról szólt (többek között), aki belecsöppent az életembe és boldogságot hozott... Aztán hirtelen valami véget ért (és valami fáj).

Minden változás  természetes velejárója a fájdalom és minden ember "elvesztése" egyfajta gyász. Amikor nem is az adott személyt siratjuk, sokkal inkább magunkat, hogy ugyan, most mi lesz velünk?! Hisz szertefoszlottak remények, álmok, jövőkép. De ugyan mi lenne?! Előtte is volt életünk és utána is lesz. Nyilván, más, amikor egy embert végérvényesen elveszítünk, mert meghal, vagy "csak" el kell engednünk a kezét, hogy mindegyikünk továbbmenjen a saját útján. Valamiért addig kellett, abban a minőségben egymás életének a részei lennünk. Valamit meg kellett tanulnunk egymásról, egymástól...

Hogy én miről is tanultam Tőle?! Önmagában egyik sem értelmezhető, összefüggésben vannak... A teljesség igénye nélkül:
Önismeret. Nyitottság. Elfogadás. Szabadság vágy. Féltékenység. Ragaszkodás. Birtoklás. Elengedés. Határok. Megbocsátás. Hála. Önszeretet. Egyedüllét.


Minden fájdalommal, könnycseppel, de ugyanakkor mosollyal és örömmel együtt, hálás vagyok Neked, Dávid, azokért a hónapokért, amiket együtt töltöttünk, bárhogy is alakuljon a mi kapcsolatunk, bármit is hozzon a jövő.

Hálás vagyok a Mónikáimnak, a Tündéreimnek, akiktől mindig kapok valami pluszt, útmutatást, támogatást, érzelmi magasságokat és mélységeket.

S utolsó gondolatként, de nem utolsó sorban: még mindig csodálatos Barátaim vannak, akik tényleg ott vannak, jóban, rosszban. Hálás vagyok nekik, értük!!!

Köszönöm Nektek, hogy az Életem részei vagytok!

Valami megváltozott, november 1.

Jó régen írtam blogbejegyzést... Ami pedig erre sarkallt, egy múlt héten megírt email, egy összegzés önmagamnak és Valakinek a bennem lévő érzésekről, a belül zajló folyamataimról. Hihetetlen jó érzés volt kiadni magamból. S ezt elmesélve Zolinak, felhívta a figyelmem rá, hogy van ám egy blogom is. És tényleg. :-D

Nem is tudom hol kezdjem, hisz eltelt egy év az utolsó írásom óta. Tartalmas és eseménydús év volt, persze belső utazásokkal, harcokkal megtarkítva. Rengeteg túrával, kirándulással, élménnyel és talán egy picit elfogultan: a világ legjobb Barátaival. Volt itt síelés, hegyi túra, futás, frizbi, de bekerült a kalapba két mérföldkő is. Az első egy olyan nagyon igazi nyaralás a barátokkal.
A második pedig egy csoda, ami november elsején történt velem, s ami a bejegyzés címét is adta.

Szóval a nyaralás. Hú de régen volt. Arra emlékszem, hogy volt pici harc a főnökséggel, hogy el tudjak menni, hisz nekem a fix szabadságos időszakom július. A nyaralást viszont augusztus végére szerveztük. Nagyon izgatottan vártam, mert éreztem, hogy ez valami különleges dolog lesz. Persze, gyerekkoromban a szüleimmel többször voltunk nyaralni, sátoroztunk hol a Balaton, hol a Velencei tó partján, de az egy "másik élet" része volt.
13an vágtunk neki a kalandnak és szuper aktív és kalandos 5 napot töltöttünk együtt a Garda tó partján. Túráztunk, bringáztunk, sütkéreztünk a napon, futottunk, volt éjszakai fürdőzés és esténként nagyokat beszélgettünk némi alkohol társaságában. Dávid hozta a gitárt és hajnalig énekeltünk. Volt, hogy vártak ránk, hogy bezárhassák a kemping kapuját :)
Jó kis kaland volt, imádtam minden pillanatát.
Íme néhány kép:

Akkor valahogy a helyemen éreztem magam, főleg Nőként. Rengeteg támogatást kaptam hol tudatosan, hol kevésbé tudatosan.

Bekerült egy újabb félmaraton is a tarsolyba, jajj, azt szeretném az Élet minden egyes pillanatában érezni, amit ott és akkor. Valami szavakkal leírhatatlan csoda volt... Öröm, mámor, boldogság a festői táj mellé. Valahogy minden olyan tökéletes volt. Az idő, a zenék, amik sorra zümmögtek a fülemben. A végét elcsesztem, ott elfogyott valami. De ettől még szuper élmény volt és várom a következő Wachaut :) 

Már nyáron beszéltem a főnökasszonyommal, hogy szeretnék munkahelyet váltani, nekik milyen terveik vannak, ilyesmi. Akkor nagyon buzgón bele is kezdtem a keresgélésbe, küldtem az önéletrajzokat és voltam is állásinterjún. De aztán elkezdődött a karácsonyi hajtás és ezzel az energiáim is máshova koncentrálódtak. És itt jött a képbe november elseje is. 

Az utóbbi időben gyakrabban jöttem - mentem fuvarral. Valahogy kényelmesebbnek, biztonságosabbnak és persze olcsóbbnak éreztem. Hát így volt ez november elsején is. Mindig is hagyománya volt annak, hogy aznap együtt megyünk ki a családommal a temetőbe és gyújtunk gyertyát elhunyt szeretteinkért, ezt most sem szerettem volna másképp, így kivételesen későbbi indulási időpontot kerestem. És találtam is egy megbízhatónak tűnő fiatalembert. Kellemes utazás volt, bár a határig a 2 egyetemista fiatal mellett mi nem igazán jutottunk szóhoz. Én viszont úgy döntöttem, meg szeretném ismerni a sofőrünket, így onnantól mi beszélgettünk. "Kiharcolta", hogy megkeressem népszerű közösségi portálunkon, így felvettem vele a kapcsolatot. 

Valahogy sorsszerűnek éreztem a mi találkozásunkat (mint utóbb kiderült, Ő is). Olyan érzésem volt, mintha a Bátyám terelte volna Őt, Dávidot az utamba. Ott és akkor elindult valami, valami, ami a mai napig tart. Fogalmam sincs, meddig kell, hogy az Életem része legyen, valahogy ez nem is érdekel. Amit tudok, hogy végtelenül hálás vagyok, hogy itt van, most, csak ez számít. :) 

Sokat tanultam, tanulok, illetve tanulunk egymásról és egymástól. Már szinte el is felejtettem, mivel jár egy kapcsolat. Mennyire nehéz megtalálni az arany középutat, hogy szeress, de ne fojts meg, hogy szeress, de ne birtokolj és tudj elengedni. És hogy emellett mennyi szerepnek kell megfelelned egyszerre, hogy légy határozott, de ugyanakkor törékeny Nő, légy dolgozó Nő, legyél jó háziasszony, jó szerető, ugyanakkor maradj meg jó barátnak, maradj picit gyerek a szüleidnek és a legfontosabb, hogy mindeközben maradj Önmagad. 

Amit biztosan állíthatok, hogy egy kapcsolat két alapköve a bizalom és a kommunikáció. Ezen áll, vagy bukik a dolog.

Tavaly a karácsonyi hajtós időszakot próbáltam olyan lazán venni, amennyire lehet. Igyekeztem nem túlterhelni magam, hogy ne úgy "essek" haza a szeretet ünnepére, mint egy kifacsart citrom. És ez sikerült is. Volt egy közös karácsonyozás szűk baráti körben. Minden évben szoktam egy karácsonyos vacsit összehozni a hozzám legközelebb állókkal, de már ez a kör is kibővült, így picit máshogy karácsonyoztunk. Mónimmal készült egy szuper kép:

Még a nyáron Adrival vettünk a Caramel nagy koncertre jegyeket. Végül oda Dáviddal mentünk el és ott készült az első közös képünk is :)

Valahogy vártam a karácsonyt. És varázslatos is lett, apró pici csodáktól, amiket kaptam.

Először Dávid toppant be a "semmiből", hazafele menet egy pusziért, s ez  a látogatás már átcsúszott december 24.-re. Aztán mivel éjfél elmúlt, Zoli kézzel írott levelét is felbonthattam, reggel pedig ismét egy kedves levéllel ébredtem a mailboxomban. Valahogy minden olyan kerek volt, a családommal is. 

A szilvesztert Szlovéniában töltöttük Dáviddal, jórészt az én barátaim társaságában. Ez persze nem volt zökkenőmentes, hisz 30 ember igényeinek nem lehet egyszerre eleget tenni. De boldog voltam, hogy Ő ott van velem, mellettem és együtt kezdjük az új esztendőt. És volt időnk csak egymásra is és ez jó volt.

Nekem sok volt az az "embertömeg" és azóta nem vágyom nagy társaságra. Ami egyik oldalon nem is baj, mert néhány ember, akiket persze korábban is szerettem, közelebb kerültek hozzám. Amit sajnálok nagyon, hogy néhányan pedig sokkal távolabb. De hiszem, hogy mindennek megvan az oka. Ennek is. Az ember folyamatosan tanul. A hibáiból is. Az emberek pedig jönnek mennek az Életünk során, annak függvényében, kire meddig és milyen minőségben van szükségünk...

A januárt sajnos beárnyékolta egy haláleset is, Keresztapu elment. Már karácsonykor sem nézett ki túl jól és volt bennem egy olyan érzés, hogy lehet ez lesz az utolsó névnap, amit együtt ünnepelünk... Váratlanul ért és mellbe vert, hogy ennyire fáj az elvesztése. Főleg azért, mert előtte 2 héttel még mondtam neki, hogy fel kell épülnie, mert táncolnia kell velem az esküvőmön, mese nincs... De azt hiszem feladta a küzdelmet. És csak remélni tudom, hogy ott, ahol most van, nagyokat röhögnek és poénkodnak a Bátyámmal. Hiányzik. Hiányoznak mindketten.

Rengeteg harcom van belül. Mindig azt gondolom, hogy majd eljön az az idő, amikor minden kerek lesz, de rá kell jönnöm, hogy nincs tökéletes állapot. Persze törekedni lehet rá és kell is. :)

Itt a tavasz. A naptár szerint legalábbis. A megújulás időszaka. Remélem ezzel együtt jön a napsütés, csicsergő madarak, ébredező természet. Várom az első túrákat is, ahol magamba szippanthatom és megtölthetem a tüdőm a természet illatával. :)