2017. szeptember 21., csütörtök

Új ajtó nyílt, tíz év lezárult

Hosszú hónapok teltek el, mióta nem írtam a blogba. Mentségemre szolgáljon, hogy rengeteg változás, történés van mögöttem.

Munkakeresés mellett igyekeztem angolt tanulni, bár kiderült, hogy erre nem alkalmasak túlzottan a munkaügyi által finanszírozott tanfolyamok. 
Mellette viszont elég sok szabadidőm volt, amit Gáborral ki is használtunk és ha tehettük, kimozdultunk a természetbe, hol két lábon, hol két keréken. 




Szerencsére az álláskeresés is meghozta a gyümölcsét és lehetőséget kaptam egy nagyobb gyermekbarát szervezetnél elhelyezkedni napközis nevelőként. Rengeteg kihívással járt (jár most is), hisz soha nem dolgoztam gyerekcsoporttal. Náluk teljesen más rendszerben is működik a gyerekek fejlesztése és bár már május óta dolgozom náluk, mindig tanulok még valami újat. A nyár jórészt helyettesítéssel zajlott az óvodában, de nem bántam, mert ebbe is beleláttam, illetve megismertem a "jövő generációját", a kis elsős gyerkőcöket, akik szeptembertől az én kis csapatom kincsei.

Ebben az időszakban nem ez volt az egyetlen kihívás... Még a múlt év vége felé rám talált a szerelem és ez a kötelék azóta csak erősödött és elmélyült. Már jó ideje szó volt az összeköltözésről, de ekkor hoztuk meg a döntést, hogy mindketten magunk mögött hagyjuk és feladjuk az albérleteinket (én majdnem napra pontosan 10 évet lezárva), hogy tiszta lappal, új helyen alakítsuk ki a közös életünket. Izgalmas, de fárasztó időszak vette kezdetét. Az első lakásba beleszerettünk, amit megnéztünk és izgatottan vártuk, hogy megkapjuk-e. Hát a miénk is lett ❤

A nyaralásba már úgy vágtunk bele, hogy tudtuk, amint visszaérünk, mehetünk is a kulcsokért. Bennem azért volt egy "hiszem, ha látom" érzés, némi félelemmel vegyülve, hisz túl szépnek hangzott, hogy igaz legyen, hogy ilyen gyorsan megtaláljuk az igazit...

Aztán elindultunk Horvátországba.
Évek óta egy ilyen nyaralásra vágytam. Kettesben, tengerparton, magunk alakítva hova, mikor, hogyan megyünk. Romantikus sétákkal, napfelkeltével, naplementével, tengermorajlással, aktív és passzív pihenéssel. Imádtam, imádtuk. 


Visszaérve pedig néhány óra alvás után átvehettük a kulcsokat. Azóta alig 4 hét telt el, s mi már berendezett otthonunkba mehetünk haza egy egy fárasztó nap után. 
Soha nem éreztem még ennyire, hogy a helyemen lennék. De most már nem csak hiszem, tudom is, hogy az élet is elkezd értünk dolgozni, ha mi teszünk bele és érte.
Megérte, megéri az energiát!
Hálás vagyok, minden pillanatért, a családomért, akik mellettünk vannak és támogatnak, s a páromért, hogy mellette minden pillanatot csodaként élhetek meg. 




2017. január 1., vasárnap

Átcsusszanás az új évbe

Nagyon gyorsan repül az idő. Az utóbbi heteket úgy éltem meg, mintha hosszú hónapok lettek volna, hisz annyi minden történt velem hirtelen. S most - hogy eljött az év vége és elkezdődött az új - , látom és érzem igazán, hogy ez csak egyetlen év volt, s mégis mennyi minden van mögöttem.

Karácsonykor végre lenyugodtam. Volt időm pihenni, végig gondolni az elmúlt 12 hónap történéseit, összegezni, tanulságokat levonni. 
Ismét rengeteg élmény van mögöttem, s ez az év is elég aktívan telt. Síelés, túrázás, futás, újabb csúcsok meghódítása, nyaralás a tengernél. Mellette pedig érzelmi mélységek és magasságok, párkapcsolat, barátság, munkahely. Emberek mentek az életemből, s pottyantak újak bele.

Öröm, fájdalom, mosoly, szenvedés, könnyek, küzdelem, önfeledt kacagás, boldogság. Volt itt minden.
A lényeg mégis az, mennyit tanultam. Többek között elengedést, megértést, befogadást. 

Hálás vagyok. Végtelenül hálás, minden egyes pillanatért, akár keserű volt, akár édes!
Mert ezek a pillanatok tettek azzá, aki most vagyok. 
S most boldog vagyok. Hálával és szeretettel teli. ❤

Köszönöm Neked, Nektek, kik most olvassátok e sorokat, hisz a részesei voltatok, s kísértetek az Úton, s talán kísértek is még tovább...






2016. november 28., hétfő

"Csak a MOST létezik"

"Van a csoda…
A csoda, amihez elég egy pillanat.
Ami nem látványos, nem hegyeket mozgató, de benned, neked a legnagyobb.
Amikor híd épül láthatatlan "anyagból",
amikor lelkek szárnyra kapnak és valahol fent, valami csodatájon találkoznak.
Amikor pillanatokból Élet épül, amikor a hétköznapok ünnepnapokká válnak.
Amikor könnyes a szemed, mert annyira szép, mert szomorúan szép.
Amikor a nem látott mosolyt is látod, amikor ez a mosoly elvarázsol.
Amikor nincs lent és fent, amikor nincs "lehet", "nem lehet".
Mert nem ez számít, hanem csak az, hogy meg kell élned, amit kaptál. Semmi többet, semmi mást… csak elfogadni, élni, megélni.
A csodát." (Csitáry-Hock Tamás)

Hát ezt élem az utóbbi időben, ezt a Csodát. Bár az elején azt hittem, a lehető legrosszabbkor jött, nem állok készen. Még nem. 
És mégis... Gábor akkor és ott toppant be az életembe, ahol kellett. 
S az első pillanattól kezdve tudtam, Ő annál sokkal több és értékesebb, mint hogy vele felejtsem a múltat, az akkori jelenemet. Biztosnak kellett lennem magamban.
Várt. Kivárt, türelmesen. Rengeteget beszélgettünk, nagyokat sétáltunk, nevettünk. Ráérzett minden rezdülésemre már a kezdetek kezdetén is. Meghallgatott, megértett, támogatott, mellettem volt.
Az elmúlt néhány hetet úgy éltem meg, mintha hosszú hónapok teltek volna el. Oly rövid idő alatt annyi mindent éltünk meg együtt, s hogy mi vár még ránk, az csak rajtunk múlik.

Hálás vagyok, végtelenül hálás, hogy Ő itt van a maga valójában. Hogy adhatok és kapok. Elmondani nem tudom, mennyit tanultam ez idő alatt Tőle (is). Vele valahogy minden más. Egy olyan minőség, amiről még csak nem is álmodtam... S ahogy Ő szokta mondani, ha itt és most vége lenne, akkor is végtelenül boldog lennék, hogy ezt megélhettem. Vele. Általa. Mellette. 
Hogy mit hoz a jövő?! Ki tudja. Azt tudom, hogy MOST mi van. És szeretem ezt a most-ot...






Persze ez így annyira egyszerűen hangzik, de volt itt bőven belső harc is. S ahogy írtam korábban, kerestem azt a technikát, amivel lelkileg rendbe teszem magam. Megtaláljam a lelki békém, szeressem önmagam, zárjam le a múltam és találjam meg az új Utam. 
De ott volt a háttérben a gyász. Lassan 9 éve, hogy elment a Bátyám, de belül ebbe még mindig nem törődtem bele. Önvád, kérdések, miértek sora. Miért épp Ő, miért épp akkor és ott, miért úgy?!
S most azt hiszem, újabb lépést tettem az elengedés felé. Iszonyatos pofon és sokk volt, de megértettem, hogy nem tehettem semmit. És most sem tehetek mást, mint elfogadom és elengedem - és nem csak magamért, hanem érte is. Ennek valamiért így kellett lennie.

Többször szembe jött velem, hogy 2016 a nagy lezárások, tisztulások és újrakezdések éve. Nálam valóban az és nem csak azért, mert mások azt írták.
Rengeteg dolgot megéltem, döntéseket hoztam, lépéseket tettem, fejlődtem. És bár volt benne szenvedés bőven - s még biztosan lesz is, hisz még mindig van lezárásra váró történet -, egyetlen pillanatát sem bánom. 
Így lettem azzá, aki most vagyok és csak rajtam múlik, hogy alakítom tovább.


„Csak a MOST létezik.
Csak abban szabad élni, abban hinni, arra figyelni.
Hiszen a jövőt nem ígérhetjük.
De csak egy ok miatt.
Mert törékenyek vagyunk.
Mert emberek vagyunk és halandók.
Ezért csak a MOST lehet a miénk.”
(Csitáry-Hock Tamás)


2016. november 20., vasárnap

Energiák


Az elmúlt időszakban rengeteget dolgoztam magamon. Kerestem újabb és újabb módszereket, hogy kihúzzam magam a trutyiból, szeressem magam, találjam meg a boldogságot önmagamban. Ne vetítsem ki, ne keressem másban. Ne akarjak mindenkit megmenteni, helyes útra terelni, óvni, védeni, hisz mindenki a saját életének a kovácsa. Így hát én is a sajátomé. Lépni kell(ett) hát önmagam felé.
Így jutottam el a theta healing-ig, majd az eft-ig, s végül a családállításig. Más más technika, de talán az közös, hogy energiákkal dolgozik mindegyik és érzésekre támaszkodik. Arra a bizonyos belső hangra, amit csak akkor hallunk, ha elcsitulunk és kizárjuk a zajokat. Javítsatok ki, ha rosszol fogom ezt meg...
Mintha lépcsőfokok lettek volna, a gyógyulásom lépcsőfokai.
Messze nincs még vége és persze most is több szálon zajlanak az események az életemben. Tanulok elengedni, mellette befogadni. És ez a befogadás most a legédesebb az egészben. Valahogy hirtelen olyan természetes.
Rég éreztem már azt - vagy tán még soha -, hogy ennyire jó helyen vagyok, jó időben, jó emberekkel a közvetlen környezetemben. Ahogy támogatom magam, úgy támogat az Élet/Sors vagy nevezzük bárminek. Ahogy rátalálok egy egy cikkre, könyvre, belecsöppenek beszélgetésbe, előadásba, belebotlok (vagy ők belém) emberekbe, minden a legjobb időben jön most.

Végtelen hála és szeretet van bennem, amihez csatlakozik egy megnyugvás és nem hagyom magam most kibillenteni.
Biztonságban érzem a testem és a lelkem is. S bár most is több, mint jó, de van még feljebb, érzem! 😊

2016. november 8., kedd

2013. november 9. - avagy Barátok, Hála, Szeretet csupanagybetűvel


2013. november 9. Tájékozódási verseny, Lainzer Tiergarten

Ez az a nap, ami mindig emlékezetes marad nekem és egy sorsfordító dátum az életemben.
Néhány embert már ismertem ugyan, de ekkor csatlakoztunk be Zolival egy nagyobb baráti társaságba és maradtunk is, talán aktív szereplői neki.

Eltelt 3 év és nem tudok elég hálás lenni ennek a kis közösségnek. Rengeteg (leg)élmény, emlék - könnyekkel és mosolyokkal - kapcsolódik hozzájuk.
Hol kis könnyed, hol határokat feszegető túrák, síelések, közös futások/futóversenyek, frizbi, korizás, nyaralás, bowling - és billiárd partyk, grillezések, szülinapok.
Apropó, szülinap... Ugyan az picit már arrébb volt, de életem legszebb és legmeglepőbb szülinapja volt az a bizonyos 30. Ma jutott ez is eszembe...
Na meg az olasz nyaralás, aztán az első tengerpart, a frizbi verseny, és és és ... leg- leg- leg-.

Ugyan a 3 év alatt rengeteget alakultunk: változtak prioritások, alakultak kapcsolatok, mások megszűntek. Egy dolog azt gondolom mégis megmaradt: itt vagyunk egymásnak. Még ha picit más minőségben is, ha picit távolabb is egymástól, még ha nem is vagyunk napi kapcsolatban. Van, hogy csak gondolatban, de mégis mindig ott, amikor kell - legalábbis úgy érzem.
Ez az, ami felbecsülhetetlen!
Tényleg a második Családom vagytok!

Ki sem tudom szavakkal fejezni, mi van most bennem. Egyszerűen hála, szeretet, boldogság járja át a szívem és ezt Nektek köszönhetem kedves Bécsi Brancs! :)









Az Úton


"A megbocsátás nem azt jelenti, hogy megvonjuk a vállunkat és megyünk tovább. A megbocsátás egy hosszú folyamat eredménye, annak a lelkiállapotnak az elérése, amikor képesek vagyunk elengedni a haragot, a veszteséget, amikor nemhogy nem rosszat, de minden jót kívánunk annak, aki megbántott, amikor bizalommal tekintünk a jövőbe. Amikor elcsitulnak a rossz rezgések, és a múlt tényleg nem húz le többé."

És ezzel szép lassan a helyére kerül minden, óvatosan belopóznak a hétköznapokba a pozitív dolgok.
Most valahogy minden nekem és nem ellenem dolgozik. Apró pici boldogságmorzsák ezek, amik bearanyozzák a napjaimat és visszatér velük az örök mosolygó és életvidám Anna, akit annyira nagyon szeretek.

Hiszem, hogy minden okkal történik (ezt már párszor leírtam), s ezek a történések engem is cselekvésre késztetnek. Most még lassú, apró pici lépéseknek tűnnek ezek, de előre visznek, érzem. :) 
Van, amit már rég meg kellett volna tennem/lépnem, de most érett meg bennem a napokban. Ez kellett ahhoz, hogy egy újabb lépéssel egy új fejezetet nyissak.

Még nem látom a teljes utat, de nem is arra koncentrálok egyelőre. Mindig csak a következő lépésre.
És szerencsére mindig vannak kísérők az Úton és ezért hálás vagyok! Nagyon! Hogy ki meddig és milyen minőségben marad, azt pedig majd az idő eldönti...

Köszönöm!







2016. október 26., szerda

Búcsúest

Az elmúlt napokban borzasztóan rosszul aludtam, sok dolog kavarog bennem, többek között az is, hogy eddig adtam magamnak időt, hogy pihenjek, töltődjek, s most eljött az ideje, hogy tényleg kitaláljam, merre tovább. És egyre többször felmerül bennem a gondolat, hogy lehet itt kellene hagynom Bécset egy időre. De félek, csak menekülés lenne. Menekülés önmagam és emlékek elől. Fel-feljönnek egy évvel ezelőtti emlékképek és látom, mennyit változott azóta körülöttem minden, s alakult át, szűnt meg valami, ami akkor és ott maga volt a csoda. És ez ott belül még fáj, akár beismerem magamnak, akár nem... Szerettem az akkori énem, az akkori Annát.

Tegnap már kezdtem érezni, hogy sürgősen tennem kell valamit a kialvatlanságom ellen, mert ez a testi - pszichikai  kimerültség nem fog jóra vezetni. Figyelmetlen és dekoncentrált voltam, csaknem ön - és közveszélyes. Mára aztán sikerült valamennyit visszapótolnom az alváshiányból.

Ma délelőtt elkezdtem újranézni az egyik kedvenc filmemet. Nagyon szeretem A ház a tónál-t. Mindig meglátok/hallok benne valamit, amit addig nem. Mindig kiragadok belőle valamit. Ma is :)
Az egyik ilyen, amin érdemes azért elgondolkodni:
"A sarkon túl mindig jön valami jobb. Talán ezt kellene tenni, megvárni a sarkon túl közeledő jobbat. De ha az ember nem vigyáz, egész életében csak várni fog."
Sosem értettem ezt az időeltolást a filmben és ma rájöttem erre is. De legalábbis megmagyaráztam magamnak. Türelemre int, hogy nem szabad sürgetni az időt.
Mindennek eljön az ideje, még ha a hétköznapokban nehéz is ezt kivárni...

No, de ami a címet illeti, hisz ez a fő téma.
A lakótársam elköltözik. Újabb szakasz zárul le az életemben. És ma estére megígértem, hogy készítek valami fincsi vacsit. Így aztán bevásárlás után tüsténkedtem és Tündérkedtem a konyhában, sietve, hogy a tegnapról mára elhalasztott futásom beleférjen még.
Holnapra van egy meghívásom, így összekötve a kellemest a hasznossal, csináltam pár desszert golyót is (az egyik köleses zserbógolyó, a másik banános zabgolyó). A menü pedig sárgarépás-gyömbéres sütőtökkrémleves, "osztrákos/wienerisch" krumplisaláta madársalátával, sült zöldségekkel és sajttal :) Nyammnyamm.

Az utóbbi időben elég sokat beszélgettünk Noncsival. Az elején azért voltak fenntartásaim vele kapcsolatban, mert elég zárkózottnak tűnt és néha az agyamra ment az aggodalmaskodásával, de ez szép lassan megváltozott és az utóbbi hónapokban már elég sokat beszélgettünk és megszoktuk egymás hülyeségeit - legalábbis remélem, hogy ő is az enyémeket. :D Az elmúlt 9 évben volt pár lakótársam - csak én vagyok itt "örök" darab - és örültem az elmúlt bő 1 évnek, hogy így alakult, na. Sajnálom, hogy elmegy és nem csak azért, mert ez az új lakótárskeresés egy elég nyűgös téma. Pedig pár hete még arról is azt gondoltam, mennyire egyszerűen megoldja az élet. Aztán mégis máshogy alakultak emberi kapcsolatok körülöttem...
Noncsi, hát innen is kívánom, hogy találd meg az Utad, higgy magadban és éld úgy az Életed, ahogy Neked a legjobb! :)

Hát így van ez. Ez az év tényleg a lezárások és a megújulás időszaka. És a maga fájdalmaival, tanulságaival, felismeréseivel úgy szép, ahogy van. Ezt érzem most.