Mintha tegnap jöttem volna ki Bécsbe. Minden olyan nagynak tűnt, hihetetlennek és megfoghatatlannak. Emlékszem az első napra, amikor 23 évesen állásinterjúra jöttem, aztán a próba hetemre, majd a kiköltözésemre, amikor Bécs lett a második otthonom. :) Ahonnan mindig Haza megyek és ahova mindig Haza jövök!
Az első bécsi lépések óta pedig eltelt 9 év. El sem hiszem! Ma volt az utolsó munkanapom ott, ahol anno lehetőséget kaptam. Lehetőséget dolgozni, élni, nyelvet tanulni, fejlődni és felnőni, úgy igazán a nagybetűs Életre.
Amikor ma felhívott az Anyukám, boldogan mondtam neki, hogy igen, nekivágok az utolsó napnak. Csak ezután, készülődés közben tudatosult bennem, hogy tényleg ez lesz az utolsó napom. Az utolsó, amikor így és ebben a formában teszem meg az utat. Amikor kézfogás után, pici szomorúsággal, ugyanakkor izgalommal és várakozással a szívemben, utoljára lépek ki azon a bizonyos ajtón.
Vegyes érzések vannak bennem. Mosolyog a szám, de könnyes a szemem.
Évek óta terveztem ezt a lépést, de valahogy mégsem mertem megtenni. Féltem. És hát félek most is. Ugyanakkor pedig boldog vagyok, hálás, felszabadult, hisz vár valami más, valami új.
Az utóbbi hetekben, hónapokban az Életem minden területén változások történtek. Volt, amikor picit (vagy nagyon) bele is haltam. Ugyanakkor nem bánom, mert tudom, hogy ez mind kellett ahhoz, hogy eljussak ide. Meghozzak egy döntést. Egy döntést, ami életem eddigi egyik legnehezebb, de legjobb döntése volt. Félre tettem elvárásokat, nyomást, egyszerűen csak a szívemre hallgattam.
Nehéz volt, hiszen ebben a 9 évben a szívemhez nőttek a munkaadóim. Annak ellenére, hogy persze ez a kapcsolat sem volt felhőtlen. De mindig tisztelettel kezeltük egymást, mérhetetlen empátia, szeretet és kedvesség volt bennük irányomba. Támogattak, hittek és bíztak bennem. Ott voltak Életem legnehezebb időszakában is mellettem. Én pedig örökké hálás leszek nekik és soha rosszabb főnökeim ne legyenek, ezt kívánom!
Bécs nagyon sokat adott nekem. Kaptam egy 2. családot, majd egy 3.at is a Barátaimmal!
Hogyan tovább? Még nem tudom. Maradjak vagy menjek?! S ha megyek hova, merre?! Majd az idő eldönti. Egyelőre vannak kisebb feladatok, amiket meg kell oldani az elkövetkező időszakban. Utána ráérek ezen gondolkodni.
Örömkönnyek közepette, köszönöm Nektek, kedves Családom, Rokonok, Barátok, átutazók és itt maradók, akik végigkísértetek ezen az Úton és kísértek tovább! Köszönöm! Hálával ölelem mindannyitokat!
Végezetül pedig a legkedvesebb képem. A kisfiú nagy kamasszá érett, csak rajtam nem fognak az évek. Ugye?! :P
