"Van a csoda…
A csoda, amihez elég egy pillanat.
Ami nem látványos, nem hegyeket mozgató, de benned, neked a legnagyobb.
Amikor híd épül láthatatlan "anyagból",
amikor lelkek szárnyra kapnak és valahol fent, valami csodatájon találkoznak.
Amikor pillanatokból Élet épül, amikor a hétköznapok ünnepnapokká válnak.
Amikor könnyes a szemed, mert annyira szép, mert szomorúan szép.
Amikor a nem látott mosolyt is látod, amikor ez a mosoly elvarázsol.
Amikor nincs lent és fent, amikor nincs "lehet", "nem lehet".
Mert nem ez számít, hanem csak az, hogy meg kell élned, amit kaptál. Semmi többet, semmi mást… csak elfogadni, élni, megélni.
Ami nem látványos, nem hegyeket mozgató, de benned, neked a legnagyobb.
Amikor híd épül láthatatlan "anyagból",
amikor lelkek szárnyra kapnak és valahol fent, valami csodatájon találkoznak.
Amikor pillanatokból Élet épül, amikor a hétköznapok ünnepnapokká válnak.
Amikor könnyes a szemed, mert annyira szép, mert szomorúan szép.
Amikor a nem látott mosolyt is látod, amikor ez a mosoly elvarázsol.
Amikor nincs lent és fent, amikor nincs "lehet", "nem lehet".
Mert nem ez számít, hanem csak az, hogy meg kell élned, amit kaptál. Semmi többet, semmi mást… csak elfogadni, élni, megélni.
A csodát." (Csitáry-Hock Tamás)
Hát ezt élem az utóbbi időben, ezt a Csodát. Bár az elején azt hittem, a lehető legrosszabbkor jött, nem állok készen. Még nem.
És mégis... Gábor akkor és ott toppant be az életembe, ahol kellett.
S az első pillanattól kezdve tudtam, Ő annál sokkal több és értékesebb, mint hogy vele felejtsem a múltat, az akkori jelenemet. Biztosnak kellett lennem magamban.
Várt. Kivárt, türelmesen. Rengeteget beszélgettünk, nagyokat sétáltunk, nevettünk. Ráérzett minden rezdülésemre már a kezdetek kezdetén is. Meghallgatott, megértett, támogatott, mellettem volt.
Az elmúlt néhány hetet úgy éltem meg, mintha hosszú hónapok teltek volna el. Oly rövid idő alatt annyi mindent éltünk meg együtt, s hogy mi vár még ránk, az csak rajtunk múlik.
Hálás vagyok, végtelenül hálás, hogy Ő itt van a maga valójában. Hogy adhatok és kapok. Elmondani nem tudom, mennyit tanultam ez idő alatt Tőle (is). Vele valahogy minden más. Egy olyan minőség, amiről még csak nem is álmodtam... S ahogy Ő szokta mondani, ha itt és most vége lenne, akkor is végtelenül boldog lennék, hogy ezt megélhettem. Vele. Általa. Mellette.
Hogy mit hoz a jövő?! Ki tudja. Azt tudom, hogy MOST mi van. És szeretem ezt a most-ot...
Persze ez így annyira egyszerűen hangzik, de volt itt bőven belső harc is. S ahogy írtam korábban, kerestem azt a technikát, amivel lelkileg rendbe teszem magam. Megtaláljam a lelki békém, szeressem önmagam, zárjam le a múltam és találjam meg az új Utam.
De ott volt a háttérben a gyász. Lassan 9 éve, hogy elment a Bátyám, de belül ebbe még mindig nem törődtem bele. Önvád, kérdések, miértek sora. Miért épp Ő, miért épp akkor és ott, miért úgy?!
S most azt hiszem, újabb lépést tettem az elengedés felé. Iszonyatos pofon és sokk volt, de megértettem, hogy nem tehettem semmit. És most sem tehetek mást, mint elfogadom és elengedem - és nem csak magamért, hanem érte is. Ennek valamiért így kellett lennie.
Többször szembe jött velem, hogy 2016 a nagy lezárások, tisztulások és újrakezdések éve. Nálam valóban az és nem csak azért, mert mások azt írták.
Rengeteg dolgot megéltem, döntéseket hoztam, lépéseket tettem, fejlődtem. És bár volt benne szenvedés bőven - s még biztosan lesz is, hisz még mindig van lezárásra váró történet -, egyetlen pillanatát sem bánom.
Így lettem azzá, aki most vagyok és csak rajtam múlik, hogy alakítom tovább.
„Csak a MOST létezik.
Csak abban szabad élni, abban hinni, arra figyelni.
Hiszen a jövőt nem ígérhetjük.
De csak egy ok miatt.
Mert törékenyek vagyunk.
Mert emberek vagyunk és halandók.
Ezért csak a MOST lehet a miénk.”
(Csitáry-Hock Tamás)
