Búcsúest

Az elmúlt napokban borzasztóan rosszul aludtam, sok dolog kavarog bennem, többek között az is, hogy eddig adtam magamnak időt, hogy pihenjek, töltődjek, s most eljött az ideje, hogy tényleg kitaláljam, merre tovább. És egyre többször felmerül bennem a gondolat, hogy lehet itt kellene hagynom Bécset egy időre. De félek, csak menekülés lenne. Menekülés önmagam és emlékek elől. Fel-feljönnek egy évvel ezelőtti emlékképek és látom, mennyit változott azóta körülöttem minden, s alakult át, szűnt meg valami, ami akkor és ott maga volt a csoda. És ez ott belül még fáj, akár beismerem magamnak, akár nem... Szerettem az akkori énem, az akkori Annát.

Tegnap már kezdtem érezni, hogy sürgősen tennem kell valamit a kialvatlanságom ellen, mert ez a testi - pszichikai  kimerültség nem fog jóra vezetni. Figyelmetlen és dekoncentrált voltam, csaknem ön - és közveszélyes. Mára aztán sikerült valamennyit visszapótolnom az alváshiányból.

Ma délelőtt elkezdtem újranézni az egyik kedvenc filmemet. Nagyon szeretem A ház a tónál-t. Mindig meglátok/hallok benne valamit, amit addig nem. Mindig kiragadok belőle valamit. Ma is :)

Az egyik ilyen, amin érdemes azért elgondolkodni:

"A sarkon túl mindig jön valami jobb. Talán ezt kellene tenni, megvárni a sarkon túl közeledő jobbat. De ha az ember nem vigyáz, egész életében csak várni fog."

Sosem értettem ezt az időeltolást a filmben és ma rájöttem erre is. De legalábbis megmagyaráztam magamnak. Türelemre int, hogy nem szabad sürgetni az időt.
Mindennek eljön az ideje, még ha a hétköznapokban nehéz is ezt kivárni...

No, de ami a címet illeti, hisz ez a fő téma.

A lakótársam elköltözik. Újabb szakasz zárul le az életemben. És ma estére megígértem, hogy készítek valami fincsi vacsit. Így aztán bevásárlás után tüsténkedtem és Tündérkedtem a konyhában, sietve, hogy a tegnapról mára elhalasztott futásom beleférjen még.
Holnapra van egy meghívásom, így összekötve a kellemest a hasznossal, csináltam pár desszert golyót is (az egyik köleses zserbógolyó, a másik banános zabgolyó). A menü pedig sárgarépás-gyömbéres sütőtökkrémleves, "osztrákos/wienerisch" krumplisaláta madársalátával, sült zöldségekkel és sajttal :) Nyammnyamm.

Az utóbbi időben elég sokat beszélgettünk Noncsival. Az elején azért voltak fenntartásaim vele kapcsolatban, mert elég zárkózottnak tűnt és néha az agyamra ment az aggodalmaskodásával, de ez szép lassan megváltozott és az utóbbi hónapokban már elég sokat beszélgettünk és megszoktuk egymás hülyeségeit - legalábbis remélem, hogy ő is az enyémeket. :D Az elmúlt 9 évben volt pár lakótársam - csak én vagyok itt "örök" darab - és örültem az elmúlt bő 1 évnek, hogy így alakult, na. Sajnálom, hogy elmegy és nem csak azért, mert ez az új lakótárskeresés egy elég nyűgös téma. Pedig pár hete még arról is azt gondoltam, mennyire egyszerűen megoldja az élet. Aztán mégis máshogy alakultak emberi kapcsolatok körülöttem...
Noncsi, hát innen is kívánom, hogy találd meg az Utad, higgy magadban és éld úgy az Életed, ahogy Neked a legjobb! :)

Hát így van ez. Ez az év tényleg a lezárások és a megújulás időszaka. És a maga fájdalmaival, tanulságaival, felismeréseivel úgy szép, ahogy van. Ezt érzem most.

A feladat: szeretni önmagam

Nem is tudom hol kezdjem. Kavarognak bennem az érzések és a gondolatok, mint az elmúlt 2 hónapban szinte folyamatosan...

Az utóbbi hetek - mióta nem dolgozok - arról szóltak, hogy megtanuljak ismét egyedül lenni úgy, hogy ne legyek magányos. Ne másokon akarjak segíteni, másoknak megfelelni, csak és kizárólag magamon és magamnak, azt szem előtt tartva, Nekem mi a jó. Ne másoktól várjam a szeretetet, kapaszkodjak minden áron emberekbe, önmagamat feladva, bántva és megalázva. Szeretni kell, de mindenek előtt önmagam, a hibáimmal, de a pozitív tulajdonságaimmal együtt is. Magamban lássam meg a csodát és ne mástól várjam a visszajelzést és a megerősítést. Tudatosan figyeltem (és figyelem) a bennem zajló folyamatokat, hihetetlen mélységeket és magasságokat megélve.
Le kellett zárnom a múltat, el kellett engednem embereket és át kellett értékelnem kapcsolatokat. Határokat szabni, védeni magam, nemet mondani akkor is, ha meghalok, belepusztulok belül.
Nagytakarítás a javából, hogy mindaz, ami nem engem szolgál, azt engedjem el, menjen a maga fájdalmával, de hálával és szeretettel megpakolva, hisz minden és mindenki tanít valamire.

Rengeteget segít a mozgás, a természetjárás, de a futás igazán. És mindig rájövök, hogy az a legnagyobb tanítóm és támogatóm. Még ha néha magamra is kell kényszerítenem a futócipőt. Ez az, amiben nem tudok csalódni, hisz mindig meghozza a várt eredményt, az érzést, hogy ismét tettem magamért, testileg, lelkileg.

Új energiák tombolnak bennem, új kihívások várnak és érzem, megéri dolgozni. Folyamatosan valósítom meg az álmaimat. Ez is egy bakancslista, ha úgy tetszik, csak kicsit másképp. Hallgatok a vágyaimra, a belső hangra, azt teszem, ami hív. Ha egyedül, hát egyedül.
Néha a fizikai határaimat feszegetve, adrenalinnal megspékelve elérni a "hegycsúcsot", néha a gondolatokba elmélyülve, relaxálva megtalálni a nyugalmat, a lelki békét. Ez így baromi egyszerűnek hat leírva, de a szakadékból kell sokszor feljutni a csúcsra. És mindig van feljebb, mindig van egy magasabb csúcs, amiért érdemes küzdeni és szenvedni, amire érdemes feljutni. Nem is a kilátásért, hisz az út, ami igazán boldoggá tesz, nem a végcél elérése, még ha az is lebeg a szemünk előtt. Csak akkor tudjuk értékelni a magasságot, ha voltunk a mélyben. :)

Vágyom a boldogságot és meg is dolgozom érte, úgy érzem. Még ha ez mások számára nem is olyan látványos, de nem is ezen van a hansúly, hisz magamért teszem. Ezek az én apró lépéseim, amit senki nem vehet el tőlem!

Hálás a szívem és szeretettel teli. Azok felé is, akik épp az akadályokat gördítik az utamba, hisz ez az igazi kihívás, ezeken átverekedni magam. És ebből én győztesen kerülök ki, ebben egész biztos vagyok :)

Szabadság

Lépések

Természet, erő, nyugalom