Hosszú hónapok teltek el, mióta nem írtam a blogba. Mentségemre szolgáljon, hogy rengeteg változás, történés van mögöttem.
Munkakeresés mellett igyekeztem angolt tanulni, bár kiderült, hogy erre nem alkalmasak túlzottan a munkaügyi által finanszírozott tanfolyamok.
Mellette viszont elég sok szabadidőm volt, amit Gáborral ki is használtunk és ha tehettük, kimozdultunk a természetbe, hol két lábon, hol két keréken.
Szerencsére az álláskeresés is meghozta a gyümölcsét és lehetőséget kaptam egy nagyobb gyermekbarát szervezetnél elhelyezkedni napközis nevelőként. Rengeteg kihívással járt (jár most is), hisz soha nem dolgoztam gyerekcsoporttal. Náluk teljesen más rendszerben is működik a gyerekek fejlesztése és bár már május óta dolgozom náluk, mindig tanulok még valami újat. A nyár jórészt helyettesítéssel zajlott az óvodában, de nem bántam, mert ebbe is beleláttam, illetve megismertem a "jövő generációját", a kis elsős gyerkőcöket, akik szeptembertől az én kis csapatom kincsei.
Ebben az időszakban nem ez volt az egyetlen kihívás... Még a múlt év vége felé rám talált a szerelem és ez a kötelék azóta csak erősödött és elmélyült. Már jó ideje szó volt az összeköltözésről, de ekkor hoztuk meg a döntést, hogy mindketten magunk mögött hagyjuk és feladjuk az albérleteinket (én majdnem napra pontosan 10 évet lezárva), hogy tiszta lappal, új helyen alakítsuk ki a közös életünket. Izgalmas, de fárasztó időszak vette kezdetét. Az első lakásba beleszerettünk, amit megnéztünk és izgatottan vártuk, hogy megkapjuk-e. Hát a miénk is lett ❤
A nyaralásba már úgy vágtunk bele, hogy tudtuk, amint visszaérünk, mehetünk is a kulcsokért. Bennem azért volt egy "hiszem, ha látom" érzés, némi félelemmel vegyülve, hisz túl szépnek hangzott, hogy igaz legyen, hogy ilyen gyorsan megtaláljuk az igazit...
Aztán elindultunk Horvátországba.
Évek óta egy ilyen nyaralásra vágytam. Kettesben, tengerparton, magunk alakítva hova, mikor, hogyan megyünk. Romantikus sétákkal, napfelkeltével, naplementével, tengermorajlással, aktív és passzív pihenéssel. Imádtam, imádtuk.
Visszaérve pedig néhány óra alvás után átvehettük a kulcsokat. Azóta alig 4 hét telt el, s mi már berendezett otthonunkba mehetünk haza egy egy fárasztó nap után.
Soha nem éreztem még ennyire, hogy a helyemen lennék. De most már nem csak hiszem, tudom is, hogy az élet is elkezd értünk dolgozni, ha mi teszünk bele és érte.
Megérte, megéri az energiát!
Hálás vagyok, minden pillanatért, a családomért, akik mellettünk vannak és támogatnak, s a páromért, hogy mellette minden pillanatot csodaként élhetek meg.
