Az összes augusztusi hétvégére akadt valami program, s ez szeptemberben sincs másképp.
Voltak jó ki összejövetelek, Gabi szülinapját ünnepeltük, túráztunk, s persze volt készülődés a Wachau maratonra is, ahol 2 csapattal, 2 félmaratonossal és 1 maratonossal indultunk.
Nekem a felkészülés nem ment olyan jól, nem is voltak jó idők, bár az eső nem szokott zavarni, de az évszakhoz képest hűvös idő, a meleg szoba és a lustaság sokszor visszatartott. Pedig májusban olyan szépen terveztem és készültem is még. Na meg a vádlim (sérülés vagy lelki ok, fene tudja) az mindig visszatérő gond volt...
Most erről az élményről írok picit bővebben, mert még annyira nem is tudom felfogni...
Foglaltunk szállást, hogy rápihenjünk a futásra. Szombaton nem volt túl szép időnk, így viszonylag későn indultunk (meg hát pénteken elmentünk picit kikapcsolódni is). Délután tettünk egy kis sétát Kremsben, este néhány pohár bor mellett elbeszélgettünk és aztán tényleg időbe ágyba is bújtunk. No igen ... Nagyon fáradt voltam és éreztem, ha tényleg jól akarok teljesíteni, ki kell aludnom magam. Tudat alatt biztosan ez a kényszer volt, ami aztán persze nem hagyott aludni. Még a kis relaxációs zeném sem segített :( Talán 3- 3,5 óra alvással érdekes módon nem ébredtem fáradtan reggel fél 6kor. De izgatott voltam és szerettem volna már túl lenni rajta, holott tudtam, hogy majd dél környékén jön el az én időm.
Optimális futóidőnek indult, hűvös volt és szemerkélt az eső. 4en későbbi vonattal indultunk.
Nem titkoltam azt a vágyam, hogy továbbfutok Andival, aki váltott engem, s ezzel lefutom a félmaratoni távot. Reggel azonban nem éreztem úgy, hogy menne ... de nem adtam fel, gondoltam megvárom hogy érzem magam a 12 km végére, és majd ott és akkor döntök.
Andrással sokat beszélgettünk, míg vártuk a váltópajtikat, bemelegítettünk és persze gyönyörködtünk a tájban. Mire odaértünk a vonattal, már ragyogóan sütött a nap, aminek én annyira nem örültem - nem szeretek nappal futni, napsütésben meg pláne nem. De talán kellett ez is ahhoz, hogy bizonyítsak magamnak - de erről még később.
Érdekes volt a 12 km. Féltem a távtól, hisz ennyit csak egyetlen egyszer futottam és fogalmam sem volt róla, hogy fogom bírni. Az első és egyetlen eddigi versenyemből kiindulva tudtam, hogy a tömeg hajtani fog. Megfogadtam, hogy lassan futok az elején, erre olyan időket mentem, amit tán még sosem futottam úgy, hogy nem is éreztem a gyorsaságot. Meleg volt ... de csak futottam és futottam. Hol a táj, hol a pálya szélén tapsoló és drukkoló emberkék, hol egy egy futótárs adott erőt és energiát. Volt néhány hol pont és voltak sétálós szakaszok is. Az utolsó pillanatig nem döntöttem el, hogy fussak tovább, vagy fejezzem be.
Vívódtam ... kinek akarok bizonyítani?! Egyáltalán bizonyítani akarok?! Kell-e feszegetnem a határaimat?! Miért nem elégszem meg azzal, hogy az 5 km ismét megvolt 30 perc alatt és a 10et is 1 óra 3 perc alatt lenyomtam (kb úgy, mint tavasszal versenyen). Mire a váltóponthoz értem, picit el is fogyott az erőm. Átfutottunk a mérőponton, megkaptam a kis motyóm (ebben volt a váltóruhám), s akkor lettem igazán bizonytalan. Akartam folytatni, ugyanakkor csomaggal nem volt egyszerű. Onnan az 1. és a 2. km ebben is telt. Nagyon vicces volt, ahogy tettem fel önmagamnak a kérdéseket. Végül úgy döntöttem - mivel a vonatra 1 órát kellett volna várnom, s így sem tudtam volna a váltó többi tagjával a célba futni - hogy megyek, ahogy bírok. Motyó a jobb kezembe, aztán irány :)
Sztem az utolsó szakasz felét szinte sétáltam, de nem érdekelt. Csak az lebegett a szemem előtt, ahogy befutok a célba, örömittasan, hogy igen, megcsináltam! El nem tudom mondani mennyi holt pont volt, de valahogy a bizonyítási vágy átlendített. Elsősorban persze magam miatt csináltam, hogy én büszke lehessek önmagamra. Hogy elmondhassam, hogy igenis akaraterőből le lehet ezt futni. Másrészt pedig nagyon sokan kételkedtek, még ha nem is mondták, hogy képes vagyok rá. És rá akartam cáfolni. Az idő nem érdekelt, csak hogy végigmenjek!
Sokszor elpityeredtem az utolsó kilométereken, hogy atya ég, ezt most tényleg megcsinálom. Még én magamnak sem mertem elhinni. Mikor kiderült, hogy a telóm máshogy méri a távot, s mikor megláttam, mennyi van még hátra, mikor azt gondoltam már csak pár száz m van, volt még 1 km ... Ott letörtem és gondolkoztam, hogy kiállok... De aztán megláttam a többieket! Móni úgy örült nekem, lepasszoltam a felesleges cuccot neki, s onnan már csak magam futottam - furcsa is volt :D
A célba érve azt sem tudtam hol vagyok. Kimondhatatlan érzés volt. Fáradt voltam, de nagyon nagyon boldog.
MEGCSINÁLTAM! Bár nem hivatalosan, de megvan a félmaratonom, ca. 2,5 órával... Jövőre a VCM-en pedig majd már hivatalos is lesz!
Nagy tanulság volt ez nekem. Minden ellene szólt ... nem voltam jó formában, női gondjaim is voltak, vádlim is vacakolt, keveset edzettem, keveset aludtam és még a nap is sütött... na meg a váltóruhám ... azt nagyon le kellett volna adnom, akkor minden könnyebb lett volna.
A tanulság az számomra, hogy tényleg minden fejben dől el! Ha valamit el akarsz érni, akkor pakolhatnak rád ezer súlyt, görgethetnek eléd ezer akadályt, akkor is meg tudod csinálni, ha hiszel magadban! Ennyire egyszerű a képlet!
Az első versenyem után azt mondtam, oké, ez kipipálva, innentől fuss magadnak, hisz magadnak futsz, mert futni jó, az egy életérzést ad... Nem kellenek versenyek. Ennek ellenére mondtam, hogy oké, nevezzünk be csapatban, mert az milyen jó lesz ... Most úgy érzem, kellenek ezek a versenyek. Hihetetlen a hangulata önmagában is, de így, hogy többen voltunk, ez még adott egy pluszt!
Örülök, hogy bekerültem ebbe a társaságba, örülök, hogy az életem új irányt vett anno, 1,5 éve. Hálát adok minden elém gördített akadálynak, minden egyes pillanatnak, amit megélhetek. Mert a nehézségek ellenére szeretem az életem, élvezem minden pillanatát! S talán ez is a legjobb zárszó :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése